Mese az Igazságról
Piros alma hullott bal kezembe, három fele vágtam. Egy legyen azé, aki ezt a mesét elmeséli, egy azé, aki elbeszéli, egy pedig legyen a mesélőé.
Egyszer az igazság elunta vala egy helyt. Kenyeret, túrót tett, s jól feltarisznyálva világgá indult. Ahogy meneget, valami árnyékból elébú a hamisság.
– Szervusz drága rokony!
– Szervusz fődi. – köszön az igasság es.
– Hova merre?
– Világgá. Szememmel látni, lábamat használni, karomat poróbálni. – így beszélt az igazság.
– Ejj, abba melléd állok én es! – így rikkant a hamisság. Rakjuk össze kenyerünköt. Előbb a tiédből faljunk, aztán az enyémből. Jó-é?
Megindulának együtt. És valóba, elébb az igazság kenyerit ették volt. Így állt az egyezség.
Téltúl bé es falák mind az igazság költségit. Hamar zászlaja lett neki a könnyű tarisznya. Lobogott az ódalán, ahogy a szél fütyölt. Üdő múlva megehült az igaszság, de úgy esett, hogy nem kapott. A szeme kopogott, a hasa morgott. Ama kopogás-morgás azomba nem vala elég, há kérte még szóval es.
– Adj egy falást fődi, me megnyuvadok
– Adok szüvesen, ha egy szemed evehetem. – így beszélt a hamisság.
Az igazság odatartá a jobb szemit, s a’ nélkül maradt. Így került vacsora. Aztán hogy odább esmén megehült, bal szeme lett a vacsoráért a fizetség. Majd a bal karját s még a jobbot es levágta neki kardjával a hamisság. Tőből, hogy ne lipinkázzék semmit es. Szegény, hogy most már csak fél igazság vala, egészen jól lakott a hamisság barátságával. Kérte, ha volna szüves valami városnak kapujába vezetni el őt, kudulásval tán feljebb jut. Fogta hamisság az igazságot, s egy akasztófa alá vezeté. Itt hamar feljebb juthat akarki. Hallgatódzott az igazság. Há melyen város ez. Senki lélek nem jár benne.
Nagysoká, nemsoká csak megnyílt vót a főd, hárman kimásztak onnét. Feketék valának, mind az üst, s a füst. Elől két szarvik, hátol a harmadik, ha curikkolnának is csak kárt csináljanak. Nyelvik bogra kötve, görcsre húzva, nehogy véletlen valami szépet, jót szóljanak. Ördögök valának. Hamar felszöktek az akasztófának tetejibe, kakasszóig ott heppedeztek. Körmiket sárgítva szívaroztak, angyalok talpa alá füstölgettek. Hármat szíptak, egyet töftek. Dicsérték az esti levegőt. Középen a nagy, öreg főnökördög, szélibe két küsebb, munkásördög. – Na, – kérdi a vén.
– Mit végeztetek? Lássam érdemlitek é odalenn a foró ustokot.
Mondá az egyik küsebb:
– Vót itt egy orvas, az olyan uraságot tudott, a csonkáknak járást, fogást, a vakoknak látást szerzett. Na én azt az orvost megfolytám, evvel a két kezemvel.
– Derék! Fáin furu ustok vár odalenn. De mi vala az az uruság te? – Kéváncsi vala a vén.
– Az éjjen új hód lesz. – Így magyaráz a küsebb ördög .- Elyenkor a ködből gyöngyharmat válik. A csonkák ha ebbe az éjjen hullott gyöngyharmatba meghingerőznek, járni kezdnek. Vakok, ha szemik gödribe csombolyítsák, látást nyernek. Na, ez vala, ama hires orvostudomány.
– Na jó – kérdi a nagy öreg főnök ördög, a más küsebbet.
– Hát, te a világot lefelé fejlesztéd é valamivel?
– Nem szégyenkezem. – így beszél a masik. – Három Isten kárinkodásnyira innet napnyugot felé áll egy kiralyi város. A városnak északi szegeletin, hét ásó mélyen van a források ereje. De én oda leásék, én ara sziklakövet töngöríték, avval a vizek mind elapadnak. A város szonnyan kell pusztuljon.
– Azt elvégezéd-é – így morog az öreg ördög.
– Én el – így vakkant a küsebb.
– Fáin furu ustok vár téged es odalenn. Egyszer bíztos, hogy fáin.
Ekkorra egy bogárcsorda harangnak repüle, a kakas ijedten hajnalt kiált. Az ördögök farkikot akasztófára csederíték, lesikolának, a hasadékba eltünének. Immár az igazság a füle után okos, szüve után kéváncsi vala. Próbálta javára fordítani az ördögszót. Új hód kögyéből szált drága gyöngyharmatba szórgosan meghingerőzzött, hejj a karjai úgy megépülének, olyan hosszan, már még húszkodta vissza. Dolgos kar a drága holmi, dióverő pózna akad elég. Szeme gödribe es harmatot csombolyított, s megpillantá a kelő napot – Keleten, látva-látatlan ott kel az. Hálát adott az Istennek az igazság, hogy szeme lett, karja nőtt, s nyomba megindula ama víz nélkül való városba, három miatyánknyira Kelet felé. Városa közepin gyász feketébe éppe a király busula. A sok szárazságot busulá. Az igazság ásót nyomott a markába, s hítta a déli szegeletbe vizet fakasztani. A király hitt az igazságnak, vele ment. Mikorra leástak hét ásónyomot, s a sziklát eltöngöríték közösön, a források erei mind megnyilának. Eddég a szárasság vót baj, most a vizek mind megáradtak. Ott még az apró gyermek es úszni tanult. Hogy a király s az igazság egymás mellett tempózgatnak, rikkant a király s vizet töpf.
– Te tetszel nekem! Ülj nálam. Egyik ódaladra kardot adok, másikra egy űgyes fehérnépet. Ezt kösd fel, azt vedd el. Ez megvéd, amaz elszaporít.
Tetszett az igazságnak ez a beszéd. Mikorra a vizek medrikbe tértek, nagy fényességbe kőtözött. Olyan az igaz dücsőség, a kerülőt keresi, a keresőt kerüli. Így osztán idő telve az es megtőtént, hogy a hamisságnak tarisznyája lett a szélnek játéka. Kenyere fogytán koldúnia kellett, de csak kevés háztól bódogult.
– Éjj – gondóta – de jó lenne, ha még talákozhatna az igazságval. Bár addég amég adna valamit.
Na éhjségébe olyant huhejtázott, a főd kacagott alatta.
– Heheeeeeej hehehehehehejjjj! Igazság! Merre vagy? – (vízhanzón kiálta) – Ha! Nu né! Há még rajtamon kévöl ki kéjabál itt. Más es az igazságot keresi ?! Tán ez es megehült.
Hamisságot a maga hangja egészen megzavará. Ódalas helyen nem ismerte ki magát. Esmént csak rikolytott.
– Heheeeeeej hehe hehe bülülülülülü! Hohó hó! Hol vagy igazság? Édes rokony! – (vízhangzón kiálta) – Édes rokony? Há ez a másek rikótozó es rokona az igazságnak?! – (füttyent egyet) – Akkor nekem es rokonyom… há ki lehet az? – Hejj! Há te ki vagy? -(vízhangzón kiálta)- Te ki vagy?! -(vízhangzón kiálta vissza magának)- Né te, né te, né! Melyen tilibógyi ökröndi lélök ez. – Figyejj te még mámu me pórú jársz! Hóóó!
No osztán addég hé, addég hó, míg egyszer csak hallja ám:
– ÉhéééééééééééééHéééééééHééééHéééHééHéjjjjj! Bülülülülüüü! Hohó hó! Ki vagy te, hogy fenyegetődzöl?! Hohaaaaa hohahóóó! – (vízhangzón kiálta)
Az igazság vala az. Dörgősön hüdített vót, s még es a hangja az eget karcolá. Hang után a hamisság elérte az igazságot. Kért egy falás kenyeret. Kapott, az egy szemiét. Másnapi kenyerit a más szemiét, harmad s negyed napit a két karjáét kapta. Az igazságnak kardja azt se hagyá meg. A hamisság immár vakon s csonkán kérte az igazságot: vinné el oda, ahol a szerencséjét olyan űgyesen összekoldulá. Igazság a hamisságot amaz akasztófa alá vezeté. Főd hasadván jött a három ördög. De mikor az öreg számba kérné mit míveltek, a más kettő magát megbikacsolá.
– Nem mondjuk! Valaki lélek kihalgatá a titkos beszédünköt, s nagy a baj! Azóta a csonkák épülnek, a sánták járni kezdnek, a vakok látást nyernek. Égje meg a tűz, lepje el a hó!
– S jaj! – sápadoz a másik fekete – Ama víz nélkül való városba a források erei mind megnyilának. Mint csak szonnyan halna, inkább uszkál a nép! Fokhagyma irgalmazz!
– No de aki titoktudni eljő egyszer, eljő másszor. – így bőcsködtek, s megindolának kéváncsit keresni. Az akasztófa tetejiből farokcsederítve lesikoltak. Puhára purcantak.
– Jaj, te! Há tudd meg, hogy éppe téged keresénk! – így szavalának az erősen bizakodó hamisságnak.
Hanem hamisság, aval a bizakodásval úgy látszik higanyt szorítál, vizet markoltál s fövenyt fogtál. Ördögök a hamisságot ott helybe feldarabolák, még az apró csontját es elégeték. S amikorra a hamisságnak hamuja már csak porhamu halom vala tenyerükön, megfuvinták. (a mesélő fújt egyet) Így.
Arany alma hullott jobb kezembe, valahogy azt es három fele vágtam. Egy legyen azé aki e mesét meghallgatá, egy azé aki meghallá, egy pedig legyen mindahányunké.
(forrás: Berecz András – „Kőkertben liliom” című CD-je)
Mese a furulyáról
Idébb-odább, tél-túl, esett-kelt, élt-halt egy szőlősgazda. Vót neki három fia. Az a gazda olyan vót, hogy a kalap reggel a fejire, este szegre került. Minden hordajának, minden poharának csak a jó borér vala feneke. Égre nezett, úgy vigyázá a hordó alját. Egyszer látja, hogy az áldott nap fényét seregély felhők takará. Jöttek a seregélyek számolatlan.
– Úgy kéne, hogy mi szüreteljünk – így beszélt magaban az az ember.
Megszólal legidősebb fia, harom falu hosszan. Szája mint a piac, ő maga es nagy szál.
– Tata! Lássa-é?
– Ne kiabálj édes fiam, mer hallom – az öreg a fülit fogta.
– Lássa-é mennyi a seregély? Egy se hozott kapát. De ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a faragott nyelű kendercsapós ostoromval, hogy az én drága Tatámnak kedves szőleit megőrözzem.
– Indúlj no. – így az öreg.
Kossóba hideg vízze, tarisznyába jó kenyérvel megindula. A szőlőben elővevé díszes ostorát. Bal felől pakkantott, jobb felől csapintott. Amikor esmént balról kezdé, egy öreg seregély nagygörözdölve megköszörülé torkát. Így rekegett:
– Tudjátok-é, mihez kezdjünk? Amikor jobbról csap, balra térjünk. Mikor balról vág, jobbra szálljunk. Oda es addég, amég az egészet előről nem kezdi.
Abba a helybe kukacot nyomtak a szájába. Szőlőben féreg a torta.
– Nohát! Az öregnek szava örökké jól fog. Nem es olyan eszefütty a mi öregecskénk – így innepelték, s hol innet, hol onnat posztiták a drága szőlőt.
Ekkor egy bokor integetni kezdett. Krisztus urunk onnant elélépett vót. De meg sem állott, esmént rezgett, mer Péter a nyomában járt. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel.
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es felszólalt.
– Nem adok! A szemikvel nem lássák-é, hogy a szőlőt őrizem? A fórás arra van ni. Igyanak abból kendtek, még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább álltak. De egy jó rigórikkantásnyit se léptek, ahány seregély vala közzel-távol, mind éppe pont abba a szőlőbe jött. A legény látá, ő itt heába csapdos. Haza ment, s ostorát a kerek háznak setét sorkába veté.
– Más nap a másik fiú ált meg apja előtt. No osztán az es ki vót nőve az Isten markából.
– Tata! Lássa-é?
– Ne zendölj fiam, mert hallok. – Az öreg apróra huzta magát, a fülit tapasztgatta.
– Lássa-é mennyi a seregélység? Egy se hozott kapát, mettsző ollót, sem pediglen képesítést. Csak azt az oroszlányénál es nagyobb egy éhségit. De né! Ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a tizenegyes újfonatú faragott nyelű, lakkozott kendercsapós, kégyóbőrös ostoromval, s megmondom az egy őszinteséget, avval es azét, oda es azét, hogy az én drága Tatámnak, az én édes Tátikámnak kedves szőleit a magam meglehetős erejiből megőrözzem. No hát, induljak-é?
Az öreg csak bólogatott. A legény magáravevé, s kossóba hideg vízzel, tarisznyába jó kenyérvel megindula, lépve. S aki lép, halad. Aki halad, megérkezik egyszer. Künnvala a szőlőbe. Elé vevé díszes ostorát, bal felől pakkantott, jobb felől csapintott.
– He! Há-e vilagra olyan, mint a bátya. – Így daloltak a seregélyek.
S hol jobbról, hol balról posztíták a gazdának szőleit, pakkantás után igazítva a dolgot. Integet a bokor. Elé lépett Krisztus urunk, de a mielőtt másodszor integetett vóna, megállott. Péternek az e földön való járós kedve erőst megkurtúlt vót. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel, s köszönve kérdé:
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es ágalt-bogalt. Cságatá a szót.
– Én-e? Jaj, az egy őszintét megmondva most éppe nem adhatok. De másképpen a forrás víz arra van ne. Abból még ihatnak kendtek még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább állt. A seregélység abba a minutába levelet írt a rókonyoknak, jó ismerősöknek:
– Jertek, me itt erőst jó világ áll!
Odatalálának mind. Együt posztiták az Úristennek s ő utána a gazdának drága szőleit. A legény tesztán látá, ő ett hejába tornász. Haza ment, s ő es az ostorát a kerek háznak setét sorkába veté. Harmad nap a legküsebb fiú lépett apja elé. No, annak az Isten nem hejába adott két fület, egy nyelvet. Az ő szavába senki fia nem vághatott. Mint a kendkapu, olyan ritkán szót. A nézése es olyan vala, ha megállott szeredán, az mind a két vasárnapot meglátta. Apjára nezett, úgy es látá a sok seregélyt. Így szóla:
– Édesapám! Menyek a szőlőnkbe. – csak így. S még mosolygott es, mint a kalács.
– Tessék? – mondtá az öreg, s a fülit a fia felé hajtogatá. – Jaj fiam, vidd feljebb, mer nem hallom.
– Édesapám, menyek a szőlőnkbe. Háha-háha. – Tetszett a fiú az öregnek. Az mondjak lábnyomon es házat épit a csendes. Lássuk mire jut, no. Így dunnyogott magába a Táti.
Kossóba vize, tarisznyába kenyere, kiment a fiú a szőlőbe. Kötélből ostort font, s hajtani kezdé a sok szőlőrablót. Nézte ám a fiút a seregélység, mint gyújtogató a vizes szalmát. De ő es rájuk nezett, mint Mózes a malacokra. Azonban mikor láták hogy bal után jobb felől, jobb után balfelől pakkangat, szinte egyszerre csirikolák:
– Így á! E kivilágos kivilágra olyan, mint a bátyjai. – s megkezdének balról jobbra, jobbról balra szálldosni, szőlőt posztítani, embert kurtítani.
A bokor integetni kezde.
– Jövök már no. – mondá Krisztus urunk, s elélépett. A bokor bézárult mögötte, Péter le volt ülve egy bogra. Ő inet egy tapodtat se menye. Há minek? Egy nyelet víz ekkora nehesseg? Az kezdett a fejibe futkosni, hogy inkább szépen szonnyan hal, vagy hangyákval éteti meg magát.
Urunk megállott, ahol szokott. A fű már mutatá.
– Jó napot adjon a Mária, legény. Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Immár elöl minket a szonnyuság.
Így szóla a legküssebb:
– Nem adok. Ez a víz meleg már. De áljon meg, egyöt töpök, egyöt lépök, s ahajt itt vagyok. Töpött, lépött, ott vót. – Tessék.
Használja a vizet Krisztus urunk, s lehúzza a szájan kétfelől.
– Isten fizesse. Ez jó víz.
– Ha igen, mer forrásbeli. – így beszélt a legény.
Rezeg a bokor, jő Péter. A nincsnek egy a gondja: vizért jött. Használja ő es, s lehúzza kétfelől.
– E forrásbeli! – így örvendez.
– Igen, met onnan hozódott. – így magyaráz a fiú.
– Kérj akármit, s megadjuk. – biztatá Péter.
– Felénk nincs ára a viznek.
– Nem azét, hanem legyen amiről te, s a maradékaid megemlékezzenek.
– Maradékaim, nekem? Vaj lesznek-é? – morogta a légény, s elküldé az eszit. Amikorra megtért, nyeve csapján felszökött a szó, foga közül kiesett.
– Ha igy áll a helyzet, valami hangszerszámot kérek. Olyant, ha megszólal, ez a seregélység innet felszálljon mind, s amég én mozsikálok, fennmaradjanak. No ne olyan nagyon magoson. Csak úgy még lássák a szőlőt.
– Ej fiú! Kicsit kértél, de megkapod. – így beszélt Krisztus urunk, s az inge alól elévett vót egy furulyát. Ez vala világnak első furulyája. – Né! Ez a furulya. Csupa lik, de a haszna ebbe van. Ez itt a fuvó lik. A hátán es van hat lik, ezek a jádzó likak. Itt es van egy lik, s itt es túl, de te evvel ne törődj.
E szerint fogta s használta a fiú a furulyát. A seregélység hogy meghallá e furulyaszót, egybe mind felszállott, s odafenn táncolni kezde, mind akinek a vére csiklós. Pedig éjszekéjtelen tánc vót az. A fiú jó élesen megrájzta a hangot, a körmível pedig olya űgyes nótákat piszkálgatott, hogy a levegőé elhasadott. Egy seregély se volt ura, hogy szőlőre száljon. A legény csak fútta-fútta, aki tüdeje, szüve vala, mind furulyafúvásra használá. Így esett, hogy kutyavilágban ember szüretelt. S abba a nehez esztendőbe almának gondolád a szőlőt, s leányajaknak. Akkora lett, s olyan édes, s hely arra felé a népek a pincéből a sok jó bort zsákval se győzék mind felhordani, s ezt a csekély de szűves köszöntő szócskát is csak nehezen, egy szájjal, száraz ajakkal kimondani: ahogy a széles dölőn ballagó lányok talpára tapadó sárga agyag ölelő karjából kibontakozó kocsikerék szörnyű nyikorgásától felriasztott lompos öreg juhászkutya bundájába kapackodó kullancs kidülledt szemiből alágördülő könnycseppbe megcsillanó halován holdsugártól megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjának fa szegecsei annak szerkezetét és minden apró darabocskáját kénytelenségbül egybe tartják, münket ne úgy tartson egybe a szeretet és a barátság, hanem a maga igaz, fényes mivoltába, saját magától és a szegecseknél sokkal szorosabban.
Ahogyan a szélesen hömpölygő, mélységesen örvénylő hatalmas és fényes disznózsiradék az ócska öreg nemezkalap karimáján kisülve annak materiáját megerpsítendi, münket ne úgy erősítsen meg a szerelem, hanem Isten igazából.
Ahogy a szívhez szóló leánbolondító nóta utolsó, hamis hangjánál elájuló leányka sóhajától reszkető gyertyaláng fényinél kalendáriumot betüzgető deáklegényke serkenő bajucszától megbabonázott gazdasszony ölibe csipogó kicsi csürkecskéktül széjelkapirgált pocikturása hulla mindeneket dorgáló tavaszi jégeső, pucok samubá áldása úgy szállott, szálingózott, szakadozott le a multkor es a padlásról kalapunkra, ezért áldás már az Úrtól hulljon, harmatozzon le a földre mireánk, szűk szavú számból, szapora szüvemből kévánom, de igazán.
(forrás: Berecz András – „Kőkertben liliom” című CD-je)